Életrajz
Kate Lewis főrestaurátor a New York-i MoMA-ban, ahol az hang-, performansz-, szoftver-, videó- és filmalapú munkák megőrzésével foglalkozik. Mielőtt a MoMA-hoz csatlakozott, 2005-től a Tate médiarestaurátora volt.
Lewis MA diplomáját a University of Northumbria egyetemén Newcastle-upon-Tyne-ben szerezte művészeti alkotások restaurálásából, előtte a Courtauld Institute of Art, University of London művészettörténet-képzését végezte el. Eleinte magánstúdiókban, régiós laborokban és múzeumokban dolgozott mint papír- és fénykép-restaurátor, majd a médiaalapú restaurálásra specializálódott. Az American Institute for Conservation of Historic and Artistic Works részeként működő Electronic Media Group programszervezője volt, illetve a TechFocus III workshopjainak bizottsági tagja, jelenleg közreműködője a Matters in Media Art kezdeményezésnek.
Absztrakt
Az interjún túl: a művészekkel való munka a médiaalapú restaurálás során
Médiarestaurátorként a művészekkel és asszisztenseikkel való kommunikáció szinte mindennapi része a munkámnak. A kommunikáció formája a művésztől, az alkotástól és attól függ, hogy egy folyamatos együttműködés első találkozójáról van-e szó. Egy gyűjtő intézmény esetében a kapcsolat általában az első vásárlással kezdődik, mivelhogy a restaurátor feladata is, hogy segítse és terelje a műalkotás helyzetéről való tárgyalást a gyűjteményben. Nem tapintható, illetve efemer jellegű alkotások esetében (amint az gyakran előfordul a kortárs művészetnél), hogy a múzeumba fizikailag mi érkezik a „ládában”, az jelentős tényező mind a restaurátor, mind a kurátor szempontjából. Gyakran így kezdődik, de az események láncolata dialógusra készteti a művésszel és az asszisztensével. Kulcsfontosságú pillanatnak nevezhetők a következők: amikor a műalkotást először installálják egy kiállításhoz, illetve amikor kölcsönzik és újra kiállítják, mivel az idő múlásával a lejátszáshoz, bemutatáshoz szükséges technológiát adaptálni kell. Legtöbbször az első intézményi installálás az, amely egy hagyományosabb interjút a művésszel először szükségessé tesz. Ha már létrejött a munkakapcsolat a művész és az intézmény között, később rendkívül hasznos lehet a műalkotás (és a kezdeti interjú) újralátogatása. A változó terekben, különböző időben való bemutatás lehetőséget nyújt a műalkotás felülvizsgálatára, „újrahangolására” a művész együttműködése mellett. Ezek a ritka pillanatok hasznosak lehetnek, hiszen elképzelhető, hogy megváltozott a művész hozzáállása az alkotás bizonyos aspektusaihoz. Előadásomban ezt a sokoldalú együttműködést kívánom illusztrálni, illetve rá reflektálni. Ugyanannyira van szó a művész hangjának, véleményének a befogadásáról és a műalkotás hosszú távú megőrzésébe való integrálásáról, mint ahogy a restaurálás, megőrzés egyre bővülő területének rugalmas és érett megközelítésének fejlesztéséről.
